A zoroasztrianizmus megközelítőleg 3500 évvel ezelőtt alakult ki és az egyik legkorábbi, írásos hagyománnyal is rendelkező ismert vallás a vallások történetében. Ebben a korban politeizmus uralkodott, az isteni panteon elterjedt volt, különböző isteneket imádtak és tiszteltek az emberek. Hérodotosz, a nagy történetíró a perzsák főistenét Zeuszhoz hasonlította: „A perzsák … a következő szokások szerint élnek: szobrokat, templomokat, oltárokat nem szoktak emelni; sőt ostobáknak tartják azokat, kik ezt teszik…nem hiszik azt, a mit a görögök, hogy az isteneknek emberi alakjuk van. A legmagasabb hegyekre mennek, mikor Zeusnak áldoznak… Áldoztak még a napnak, a holdnak, a földnek, a tűznek, víznek és a szeleknek” .
1.1 Az iráni vallás Zoroaszter előtt
Az iráni vallásról a Zoroaszter próféta életét megelőző időkben források hiányában keveset tudhatunk. Az azonban valószínű, hogy az indiaiak és az irániak nyelvükben és szokásaikban is hasonlatosak voltak, magukat az árják leszármazottainak vallották. A vallásuk politeista volt, mindkét vonalon megjelennek hasonló istenek és kultuszok, például Mitra kultusza, közös vonás továbbá a tűz tisztelete és a szent ital, a haoma (Indiában szóma) alkalmazása. Az indo-iráni kultúrában jelen vannak a mennyei dévák és az ahurák (ind. asura). Ami érdekes azonban, hogy a védikus kultúrában az asurák, mivel láthatatlan erővel bírtak, később már démonként tartották számon őket. Az iráni vallásban más irányú fejlődés ment végbe, az ahurák lettek felmagasztalva és a dévák a rossz utat választva a démonok szintjére süllyedtek: "a dévák megtévedtek és a két ikerszellem közül a rossz mellett döntöttek. Ezt az utat választva a haragot és az erőszakot táplálva az embervilágot gyengítik." .
1.2 Zoroaszter reformációja
A zoroasztrianizmus alapítójának tekintett Zoroaszter tulajdonképpen a meglévő hit és vallási gyakorlatok reformációját hajtotta végre azzal, hogy egy isteni kinyilatkoztatás hatására az összes régi jó iráni isten fölé helyezte Ahuramazdá-t, a Bölcs Urat és kiemelte az ember szabad akaratának fontosságát, mely alapján mindenki megválaszthatta, miszerint a jót vagy a rosszat szeretné követni.
Pontos feljegyzések nem maradtak fenn Zoroaszter életéről, az ókori Baktriában született, a mai Afganisztán területén kb. 1500 évvel Krisztus előtt. A legtöbb információ Zoroaszter próféta életéről az általa írt Gáthákban maradt fenn, melyet a közösség évszázadokon át szájhagyomány útján őrzött meg. Zoroaszter papnak tanult (zaotar) és már fiatalon fellépett a Mitra-kultusz véres bikaáldozatai ellen. Körülbelül harminc éves lehetett, amikor látomása támadt. Egyszer, amikor a folyóhoz vízért ment, találkozott egy sugárzó alakkal, egy angyallal, aki Vohu Manah-nak, azaz Jó Célnak nevezte magát. Ez az angyal vezette el őt Ahuramazdához és az öt másik Szent Halhatatlanhoz, más néven Amesa Szpentákhoz (akik együtt Hetességet, Heptadot alkottak). Zoroaszter kérdéseket tett fel, amire Ahuramazda megadta a válaszokat, ezek a válaszok képezik a vallás alapjait. Az általa írt himnuszok és költemények közvetlenül Istennel teremtenek kapcsolatot, érzelemmel telített költői kifejezésmódú párbeszédek, melyek a legrégebbről fennmaradt ősi iráni irodalom részét képezik. Zoroaszter a himnuszokban „elutasította a véráldozatokat és a különböző istenek tiszteletét, kivéve egyetlen istent, a Bölcs Urat, Ahuramazdát” , aki a Legfőbb Jó, a Bölcs, a Mindentudó megtestesítője. Zoroaszter reformációja ugyanakkor megőrizte az isteni panteon többi istenét is, akik közül a jókat Ahuramazda kísérőinek tette meg, vagy akik éppen Ahriman uralma alatt álló sötét és ártó istenekké váltak a gonosz oldalán.
Az ősi Ahuramazdát, aki az Asa, vagyis a kozmikus rend és az igazság őrzője volt, aki nem teremtett istenné emelkedett és megteremtett mindent, ami világos, ragyogó, tiszta és értelmes. Ahuramazda teremtette a szellemi és anyagi világot. Zoroaszter élesen elkülönítette a bölcsesség, az igazság és a jóság természetét a gonoszság és kegyetlenség természetétől. Ezek a tanítások akkoriban teljesen újszerűek voltak, szabad akarattal ruházta fel az embereknek a jó és gonosz közti választásra. Ezt az elvet később más nagy vallások is átvették részben, például a zsidó, a keresztény és az iszlám vallás (pl. menny és pokol elképzelése). Az ősi vallásokban leginkább a világ, a kozmosz teremtésével foglalkoztak és ezzel az elgondolással megteremtődött egyfajta kozmikus igazság, ahol a halál után a jóknak jutalom, a rosszaknak pedig az elszámolás után büntetés jár.
A zoroasztriánus vallás a legkorábbi monoteisztikus vallásnak tekinthető, hiszen az egyetlen teremtő Istennek Ahuramazda-t tartja. Ő nemzette a két iker-szellemet: Szpenta Mainjut (Jótevő Szellem) és Angra Mainjut (Pusztító Szellem), akik közül előbbi az eredet pillanatában „...a jót és az életet, a másik pedig a rosszat és a halált (nem-élet) választotta" . Ahuramazda tehát nem teremtette a „rosszat”, szabad választást adott a két Szellemnek, aki közül az egyik rosszul döntött. Ezzel a negatív attitűddel a Gonosz Szellem az örök tagadást választotta. Ezért nevezik a zoroasztriánus vallást dualisztikusnak, mivel ettől fogva a jó és a rossz harcban áll egymással. Isten minden léleknek megadja a lehetőséget, hogy a tökéletesség és halhatatlanság állapotát elérhesse, de ennek elérése önerőből, döntéseink alapján következik be. Ahuramazda miután felébresztette Szpenta Mainjut a Szent Szellemén keresztül, kisugározta a hat Amesa Szpentát (avesztai Amahraszpand, pehlevi Amsaszpend), hetességet alkotva a Bölcs Úrral. A hat Amesa Szpenta Isten egy-egy aspektusa vagy kisugárzása. Ők segítik Ahuramazdát, a Bölcs Urat a kormányzásban és a gonosz elleni harcban. A Szent Halhatatlanok doktrínája központi szerepet tölt be a zoroasztrianizmusban. Ezen istenségek Ahuramazda minőségeinek megnyilvánulásai. Az Amesa Szpenták közül hárman maszkulin, hárman pedig feminin természetűek .
Az Amesa Szpentákhoz külön imádkoztak, külön ünnepeik voltak és a világ egy-egy teremtését és elemeit képviselték. A hat Amesa Szpenta közül a legfontosabb talán Asa Vahista, jelentése Legfőbb Igazság, Isten örök törvénye, a kozmikus rend. Aki megérti az Igazságot, megérti Istent. Az igazság maga Isten. Az igazság keresése az Istenhez vezető út.
A hét Amesa Szpenta (Szent Halhatatlan)
(táblázat később)
Ugyanakkor Asa Vahista (a Legfelsőbb Igazság) az a név, amivel Zoroaszter a Szent Tüzet illeti, ami a zoroasztriánus dakhmában mindig ég. Az Avesztában a tűz nem a fizikai értelmében szerepel, hanem mint egy belső tűz, amely Ahuramazdából árad ki is és „minden emberi lény szivében megtalálható” . A tűztemplomokban égő tűz az emberben benne rejlő isteni szikrát képviseli. Szeretném kiemelni még egy igen fontos aspektusát Ahuramazdának az Amesha Szpenták közül: Vohu Manah, akit legtöbbször Jó Gondolatnak, Jó Célnak (Oknak) fordítanak. Az árja vas gyök - amiből a Vohu első része származik - jelentése szeretet. „A Szerető Gondolat” tehát sokkal jobban megragadja az istenség lényegét. Ez a szeretet az összes élő teremtett lény felé kisugárzik.
Az Amesha Szpentákon kívül Ahuramazda még egy istenségről szól a Gáthákban, aki rögtön az Amesa Szpenták után következik: Szraosa az Engedelmesség, Isten akarata, a Legkiválóbb szolga, az Igazság birtokosa, aki a szertartások védelmezője és aki segít a szükségben.
Aki Ahuramazdát követi, azt az isteni bölcsesség vezeti élete során és a jót, az igazságot, a bölcsességet válassza ezzel. Az ember a zoroasztrianizmus szerint szabadnak születik, és az Istentől kapott legnagyobb ajándékkal a birtokában – saját tudatával - maga alakítja sorsát, maga dönt arról, melyik utat követi, a választás joga mindig fenáll (Jaszna 30). Az ember gondolatai, szavai és tettei befolyásolják a halál után életét is. Ahuramazda hívei haláluk után a megmérettetést követően az Ő birodalmába jutnak.
A gonosz erő, Angra Mainju (középperzsa nevén Ahriman) nem teremtett, rosszakaratú, pusztító, gonosz, és ártó szellem, Ahuramazda ősellenségévé vált. Ahrimant a sötétség, a tudatlanság és káosz jellemzi. Egyetlen célja, hogy elpusztítsa az Ahuramazda által teremtett világot és ezért folyton azt lesi, hogyan tudná megsemmisíteni őt. Ahriman az oka mindennek, ami sötét, és tisztátalan. Gonosz seregek veszik körül, akiket ő teremtett, ezek a dévák. Ahriman seregének két legfontosabb vezére a Rossz Gondolat (Aka Manah) és a Hazug Beszéd (Drudzs) démonai.
A két első lény szabadon választhatott hogy melyik oldalra áll, jó vagy gonosz lesz és az embereknek ugyanezt kell tenniük, ha lehet a jót választva.
1.3 A vallás írásos hagyományai
Az óperzsa irodalom legkorábbi emlékei közé tartoznak az akhaimenida királyok (i.e. 559–331) ékírásos sziklafeliratai, amely közül a behisztuni feliraton I. Dareiosz király által készíttetett dombormű van a falba vésve, melyben szó esik Ahuramazdáról. A feliratok értelme sokáig ismeretlen volt, megfejtésükben több tudós is részt vett (pl. G.F.Grotefend, C.Rawlinson) .
6.ábra Behisztuni felirat
Dareiosz így nyilatkozik a feliraton: „Amikor Ahuramazda támogatását kerestem, Ahuramazda segítséget hozott... Ahurmazda kegyelméből lettem király; Ahuramazda adományozta a királyságot nekem” .
Az Aveszta a szent szövegeket gyűjti össze. Ezek a szövegek eleinte szájhagyomány útján hagyományozódtak és maradtak fenn, csak később lettek írásba foglalva, „ez nagyjából a Kr.u. 5. századig így lehetett, amíg az „Aveszta” betűjeleit le nem jegyezték” . Sajnos az ősi Aveszta nagyobb része elveszett. A megmaradt szövegek legrégebben fennmaradt részei a Zoroaszter által megfogalmazott Gáthák (feltételezhetően Zoroaszter által alkotott himnuszok), amely az iráni irodalom legrégibb művei. A Gáthák leggyakrabban elhangzódó része tartalmazza a három parancsolatot: Helyes gondolkodás (Humata), helyes beszéd (Hukhta) és helyes cselekedetek (Huvresta).
Az Aveszta többi ismert részét főként a pehlevi nyelven írt könyvek képezik, amelyek a Kr.u. 3.-9. századokban keletkeztek, de szorosan a Zoroaszter általi tanítások által inspirált. A Gáthák legtöbbje Ahuramazdához szól, hittel telített, szenvedélyes hangnemben megírt költői párbeszédeket tartalmaz. Ezek a himnuszok a jaszna szertartás részévé lettek és a papok minden nap felolvasták. A Gáthák a legszentebb mantrák. A Jaszna (jelentése: könyv) az idők során 72 részre növekedett, a benne lévő szövegek különböző évszázadokban keletkeztek. A Jaszna fejezetei Ahuramazda dícséretét, az áldozati felajánlások és imák szövegeit és a Gáthák-at tartalmazzák, ami a Jaszna „szívét képzik” .
A Jast a kisebb istenekhez és szent lényekhez szóló himnuszokat tartalmazza. Két része osztják, a hosszabb költeményeket a Nagy Jast tartalmazza. Egyes versek „feltehetőleg az indo-iráni periódusra nyúlnak vissza” . Ezek a költői szövegek jobban érthetőek, mint a Gáthák – amit szóról szóra kellett tudnia minden papnak és úgymond megkövültek és nehezen értelmezhetővé váltak – egyes részei a régebbi nyelven maradtak fenn, míg más részek a beszélt nyelvvel együtt modernizálódtak.
A Naphoz, Mitrához, a Vízhez, a Tűzhöz és a Holdhoz szóló litániák az Öt Nijajes-ben találhatóak. A Naphoz és Mitrához szóló imákat napi három alkalommal olvassák fel, a Holdhoz intézett imákat pedig havonta három alkalommal. Tartalmaznak részeket a Gáthákból és a Jastból, sőt későbbi szövegekből is. Az Öt Gah - napszak (a nap 24 órájának felosztása, amikor kötelező imádkozni) – a kisebb istenségek meghívását tartalmazza, hogy vigyázzanak ezekre az időszakokra.
A Vendidad (avesztai Videvdat – jelentése: a dévák ellen) a mítoszokat és a tisztaság megőrzésének módjait, a vallási rítusokat, valamint a fennmaradt töredékeket tartalmazza.
A Viszperad a szertartások kiegészítéseit tartalmazza.
A Khorda Aveszta (Rövid Aveszta) az imákat tartalmazza. Attól függően, hogy melyik közösség használja, lehetnek eltérések. A párszik például kiegészítették néhány gudzsaráti nyelven írt imával. A hívők csak a 19. századtól használják, amikor is a nyomtatott változatai elterjedtek.
Ezeket a mítoszokat és imákat szokták a papok különböző szertatartások alkalmával recitálni.
A Szásszánida korban gyűjtötték össze a zoroasztriánus vallási irodalmat 24 könyvben (naszk) Nagy Aveszta címmel a Kr.u. 5-6 században. Ez tartalmazza többek között a Próféta életét és legendáit, a tanításokat, az apokaliptikus munkákat a törvény könyvét, a kozmogóniát. Ezek másolatait a főbb templomokban helyezték el, de az iszlám hódítás után a templomokkal együtt nagy részük elpusztult. A fennmaradt másolatoknak köszönhetően azonban sikerült túlélniük a történelem viharait.
A pehlevi Zend (Értelmezés) az Aveszta szövegeinek egzegézise, amely magyarázatokat, kommentárokat és fordításokat tartalmaz (az Aveszta középperzsa fordítása). Egy időben nyugaton úgy hitték, hogy a Zend megegyezik az Avesztával, de ez nem teljesen igaz. A fordítás során a papok megpróbálták irodalmian és költőien átültetni pehlevi nyelvre a tanításokat és könyveket, amelybe végül saját gondolataikat is beépítették.
A Bundahisn (Teremtés) könyvei közül kettő is létezik, az egyik az iráni a másik az indiai változat. A teremtést és annak okait vizsgája illetve kitér az isteni lények természetére, és az eszkatológiára (halál, mennyország, pokol) tartalmazza.
A Kr.u. 6-10 században keletkezett pehlevi szövegek egy része anonim íróktól származik, másokat pedig papi iratmásolók készítettek és valláshoz köthető szövegeket tartalmaznak.
A 10. század után a pehlevi szövegeket lefordították modern perzsa nyelvre, de több arab kölcsönzött szó is belekerült. Az iszlám hódítás után a Perzsiában maradt zoroasztriánusok elsődleges feladata koruk túlélése volt az adott helyzetben. Elszigetelt kisebbségben éltek, megpróbálva fenntartani ősi hagyományaikat, köztük a vallás írásos emlékeit. Bár több könyv elpusztult, a másolatoknak köszönhetően a tanítások tartalma mégis fennmaradt.
A hódítás elől keletre menekülő zoroasztriánusok, akik Gudzsarát környékén, Indiában telepedtek le, átvették az ott élők nyelvét. A 11-12. század fordulóján a papok megkezdték a szövegek fordítását szanszkrit és ógudzsaráti nyelvekre.
A Perzsa Rivaját alatt azokat a 15-18. században keletkezett levelek illetve levelezések, melyekben a vallási rituálékat és szertartásokat írták le a papok. Mivel az indiai és a zoroaszter közösség kapcsolata a szétválás után megszűnt, a 15. században, 1477-ben küldöttséget küldtek a párszik az iráni zoroasztriánusokhoz, hogy felvegyék egymással újra a kapcsolatot. Az iráni zoroasztriánusok által írt leveleket nevezik Perzsa Rivajátnak, ezek értékes leírásokat tartalmaznak az iráni közösség életéről és szokásiról. A levelekben megtalálhatóak a messzemenően részletezett tisztasági szokások továbbá liturgiai és jogi kérdéseket is boncolgatnak benne.
1.4 Imádkozás, imák és hitvallás
Az ősi irániak három alkalommal imádkoztak naponta: napfelkeltekor, délben és naplemente alkalmával. A napot akkoriban három periódusra osztották, melyek közül kettő nappal, a harmadik pedig naplemente és napfelkelte között, azaz éjszaka volt. A reggeli órák - Havan - napkeltétől délig tartottak, és Mitra védelmezte ezt az időszakot. A délután – amit Uzajara–nak neveznek -, Apam Napat (a Vizek Unokája) védelme alatt állt, aki szintén egy iráni isten, Mitra testvére volt. Az éjszakai periódust Aiviszruthra-nak nevezték és „ez a halál lelkeknek volt tulajdonítva”.
Zoroaszter ezen a rendszeren némileg módosított és így összesen öt alkalomra módosult az imádkozások idejének száma:
1. Havan (napfelkeltétől délig tart - első gah )
2. Rapithvin, vagy Második Havan (déltől délután 3-ig – második gah)
3. Uzerin (délután háromtól napnyugtáig – harmadik gah)
4. Aiviszruthrem (napnyugtától éjfélig – negyedik gah)
5. Usahin (éjféltől nepfelkeltéig – ötödik gah)
Az előírt imák recitálása során a zoroasztrián vallást gyakorló leveszi szent övét és eközben szóban és gondolatban elutasítja magától a gonosz Ahrimant, megerősíti hitét Ahuramazdában és kijelenti, hogy csak őt követi, ügyelve gondolataira, szavaira és cselekedeteire.
A hagyomány szerint a zoroasztriánusok az imádkozást otthon a tűz felé (vagy egyéb fényforrás felé) fordulva végezték, a szabadban pedig a Nap vagy a Hold felé fordulva. Az imádkozás során először kikötik a szent övet vagy zsinórt (kuszti), amelyet háromszor tekernek a szent ing (szudreh) köré, majd újra megkötik azt a rituálé során. A szudreh-kuszti szertartást először a gyerekek a beavatásuk során mutatják be. A szertartás során igazolják hitüket Ahuramazdában (hitvallás). Ahuramazdához elég magunkban imádkozni, mert Ő a gondolatokat is meghallja. Imádkozni azonban nem kizárólag Ahuramazdához szoktak a hívők. Esdeklő és védelmező imákat mondanak a zoroasztriánus hívők az Amesha Szpentákhoz és más istenekhez. A Jazatákhoz, vagyis a tiszteletre méltókhoz (alsóbbrendű jó szellemek – az ősi panteon „lefokozott istenei”) fordulnak kéréseikkel, ami szeretnék ha valóra válna. A Haoma-hoz imádkoznak ha szeretnék, hogy a baj maradjon távol a háztól és védelmezze meg őket a tolvajtól, gyilkostól és a farkasoktól. Mitrához imádkoznak testi egészségért és hosszú életért, hogy legyen bátorságuk szembeszállni a gonosszal. A tűzhöz imádkoznak, hogy adjon bőséget és jólétet, élelmet, tudást, megértést és áldást a házra, a közösségre, a városra s az országra. A papok a vizeket (Haurvatat az Áb-zohr szetartás során) kérik, hogy az áldozásban részt vevőket kísérje útjukon, az igazság ösvényén a bölcsesség.
Az írásos hagyomány nem ír elő templomi istentiszteletet vagy egyéb olyan helyet ahol ez kötelezően végzendő. A korai időkben az ünnepek alkalmával a szabadban gyűltek össze az emberek és egy színpadot állítottak fel, ahol a szent tűz égett. Később Zoroaszter ezen változtatott és a tűztemplomokban is lehetővé tette az imák végzését. A templom belső részének közepén mindig ég a papság által őrzött szent tűz, melynek oltára előtt a hívők imádkoznak. Ebben a belső helyiségben más fényforrás nem juthat be, csak az isten legtisztább megjelenése világíthat.
A tökéletesen bemutatott áldozati szertartás az egyik legerényesebb cselekedet, amit a hívő tehet.
Minden zoroaszter kötelessége a démonok megtelepedésének akadályozása. Ezen kívül kötelező a jótékonykodás, amit leginkább ünnepekkor gyakorolnak, de a közösség gondoskodik az özvegyekről és árvákról és segíti a szegényeket is. Hit Istenben (Ahuramazda) és az igazság követése – ezek szintén kötelességei a zoroasztriánus hívőnek. Ezeken kívül részt kell venniük a Gahanbarok ünneplésén és mindenki javát kell akarni, kívánni.
Imák (a Khorda Avesztából)
Az imák ismétlése tehát igen fontos szerepte játszik a zoroaszter vallásban. A két leggyakrabban ismételt ima közé tartozik az Asem Vohu, Ahunvár(Ahuna vairja) és a Jenhe hatam, melyeket szoktak szent formuláknak, mantráknak is nevezni. Ezek az imák szinte minden szertartás során elhangzanak és a legmagasabb szolgálat kifejezésének részei az Ahuramazda iránti tiszteletnek.
Asem Vohu
„A Szent Asa minden jó legjobbika:
Továbbá boldogság is
Boldog az ember, aki a tökéletes Szentség által szent!”
Ahunvár (a legszentebb mantra)
„Az Úr akarata a becsületesség törvénye
A jó cselekedetek mind Mazdáért vannak, s amely Vohu Manu ajándéka
Az, aki a szegényeket megsegíti, teszi Ahurát királlyá.”
1.5 A szent tűz
A zoroasztriánusok ellentétben néhány tévesen értelmezett beszámolóval nem tűzimádók, mivel nem a tűzhöz (Tűz-istenhez) imádkoznak. A zoroasztriánusok számára a tűz egy szimbólum, a tiszta teremtés, Isten szikrája, az igazság és becsületesség illetve maga a vallás jelképe is. A tűz örök lángja folyamatosan ég a templomokban. A tűz Ahuramazda szimbóluma, minden fény és az éltető meleg forrása, mely elűzi a sötétséget és a gonoszt.
Nincs olyan zoroasztriánus szertartás, amelyik ne kötődne a szent tűz jelenlétéhez. A zoroasztriánusok mindig a tűz felé fordulva imádkoznak. A tűz az igazság és a kozmikus rend, Asa jelképe, isteni teremtmény, Isten igazi fénye. Szellemi szinten Asa az igazság hatalmas ereje, tisztesség és becsületesség, míg fizikai szinten rendet, fejlődést és haladást jelent. Az ember feladata az életben az Asa (Becsületesség) követése, mert csakis ez teszi boldoggá az embert.
8. ábra Zoroaszter pap bemutatja a Dzsasan szertartást
Az imákat a zoroasztriánusok tehát a tűz előtt mondják: „…a tűz iránti tisztelet ajándéka emlékeztetni fog engem az Igazra amíg csak élek.” A tűz segít az igazságra összpontosítani. Amikor egy hívő a fény felé, vagy a tűz felé fordulva imádkozik, a teremtés iránti tiszteletből fordul felé, mert a tűz belső természete Ahuramazda, a teljes Jóság.
Minden tűz szent, azonban az Átar (Átas) Bahrám (vagy Behrám) a tüzek királya, ilyen tüzet tűztemplomokban, az embermagasságú oltáron, az afrinagánon találhatunk. Ez a legszentebb tűz, amelyet legalább „tizenhat különböző helyről gyűjtenek” össze, hogy „az isten a legkülönbözőbb embereket vonzza magához” . Szentségét rituális tisztító szertartások által nyerik el, amelyet egy éven át 1128 alkalommal végeznek el a papok. A tüzet a párszik napi öt alkalommal táplálják a boi szertartás alkalmával, amikor a harangot is megszólaltatják. A templomban örökké égő tűz Isten jelenlétét képviseli. A tűztemplomba a hívőknek csak megtisztulás után lehet belépni, ezért előtte megmosakszanak, és imákkal tisztítják meg lelküket. A templomba fedett fejjel és mezítláb lehet bemenni és a hívők csendesen, magukban mélyedve imádkoznak.
Zoroasztrián naptárak
Az Ősi Iráni naptár, amelyet Irán területén használtak, a Babiloni naptár alapján alakult ki. Szoláris, vagyis nap naptár volt, hónapjainak elnevezése összefüggésben állt a szezonális pásztorünnepekkel, a napokat pedig számokkal határozták meg. Egy év 360 napból és 12 hónapból állt, ezért bizonyos időközönként - minden hatodik évben - szökőévet kellett beiktatni, egy 13. hónap hozzáadásával. A hónapokat a mezőgazdasági és pásztor ünnepekről nevezték el.
Az Akhaimenidák uralkodása idején alakult ki az a naptár, amelynek napjait és hónapjait isteni lényekről nevezték el, „valószínűleg I. Artaxerxész (Kr.e.465 – 425) uralkodása alatt” . Egyes hónapok nevei kisebb változtatásokkal a mai iráni naptárban is fellelhetőek.
A zoroasztriánus naptárban a hónapok napjainak nincs számozása: első, második, harmadik stb. A hónapok és napok elnevezése ebben a naptárban „teofórikus”, a zoroaszter panteon isteneinek neve szerint emelkedik. Minden hónaphoz és naphoz tartozik egy angyal, védelmező vagy istenség, akinek a tiszteletére az adott napot elnevezték.
Minden hónap első, nyolcadik, tizenötödik és huszonharmadik napját Ahuramazda tiszteletének szentelték.
Ha a nap elnevezése egybeesett a hónap elnevezésével, akkor az ilyen nap ünnepnapnak számított. A naptár különösen fontos szerepet játszott vallási szempontból, nem csak azért, mert rögzítette az isteni lények neveit, hanem ezért is, mivel ez alapján lehetett a napi imákat végrehajtani. Ezt a rendszer a fesztiválok idejét is egyértelművé tette. Például minden hónap tizenharmadik napját tir-nek nevezik, az év negyedik hónapját szintén úgy hívják, hogy tir. Tir hónapban tir napja ünnepnapnak számított és a Víz tiszteletének volt szentelve, meghatározott ceremóniával összekötve. Mivel minden hónapban akadt olyan nap, aminek az „elnevezése egybeesett a hónap elnevezésével, ezért összességében 12 ilyen ünnepnapot tartottak számon” .
A hónapok elnevezései:
1. Fravasi (aveszta Fravarti; minden létező lelkei)
2. Asa Vahista
3. Haurvatat
4. Tistria (Szírius csillag)
5. Ameretat
6. Khsatra Vairja
7. Mitra (megegyezés, világ és ég istene)
8. Apo (a Vizek istene)
9. Atar/Adar (Tűz)
10. Datus (Ahuramazda jelzője, a Teremtő)
11. Vohu-Manah (Jó Gondolat)
12. Szpenta Armaiti
A napok elnevezései:
1. Ahuramazda
2. Vohu Manah
3. Asa Vahista
4. Khsatra Vairja
5. Szpenta Armaiti
6. Haurvatat
7. Ameretat
8. Datus
9. Atar (tűz)
10. Apo(víz
11. Hvar Hsaita
12. Mah (Hold)
13. Tistria (Sziriusz)
14. Haus
15. Datus
16. Mitra
17. Szraosra
18. Rasnu (a Bíró)
19. Fravasi
20. Veretraghna
21. Raman
22. Vata (szél)
23. Datus
24. Daina
25. Asi Vanhuti
26. Arstat
27. Aszman
28. Zam
29. Mantra Szpenta
30. Anahra Raocsah
Nagy Sándor (Kr.e.356–323) idejében hellenisztikus hatásra egyes királyok uralkodásához kötötték az időszámítást (pl. Nagy Sándor előtt). Ez a zoroasztriánusok számára elfogadhatatlan volt, ugyanakkor ennek hatására kezdik megünnepelni Zoroaszter próféta születésnapját később. A Pártusok (Kr.e. 150 – Kr.u. 224) a hellenisztikus hagyományokat követték némi minor módosításokat hajtva csak végre a naptáron (neveket másképp írták).
A naptár következő megújítására a Szászánidák idején került sor,
I. Ardasír (Kr.e. 226–241), a Királyok királyának uralkodása idején, amikor a naptár 365 napos lett. Ugyanúgy megmaradt a 30 napos 12 hónapos év, de minden évben hozzáadtak öt Gáthát vagy gah-t (az avesztai himnuszokból). Az ünnepek ezért 6 napon át tartottak, áthidalva a két naptár közötti különbséget. A szökőévek beiktatását nem alkalmazták az új naptár bevezetésével.
A naptárreform hatására olyan fokú zűrzavar keletkezett, hogy a hívők nem tudták eldönteni, mikor is kell megtartani az ünnepeket, végül mindkét ünnepséget megtartották. Szükség volt egy újabb naptárreformra, amire I. Hormizd (Kr.u.272-273) uralkodása idején került sor, amikor az ünnepeket, hogy összeegyeztessék az eltolódást, hivatalosan 6 napon át tarthatták. Nouruz hatodik napja az idők során Zoroaszter születésnapjává módosult.
Ez a naptár a csillagászati évtől csak 6 órányival volt rövidebb, az új naptári év a csillagászati évhez képest minden negyedik évben kb. egy nappal eltolódott. 120 év alatt ez a különbség egy teljes 30 napos zoroaszter hónapot tett ki. A Szászánidák idején megpróbálták beiktatni ezt az egy hónapot szökőévek idején. Ugyanakkor ez összeférhetetlenséget szült a szezonális, vallási ünnepek között, amelyeket, az Aveszta írásainak megfelelően, az év szigorúan megállapított idejében kellett volna megtartani.
Az igazhívő zoroasztriánusokat különösen Nouruz ünneplésének a naptárral való összeegyeztetése zavarta, mert eredetileg az ünnepnek egybe kellett volna esnie a tavaszi napéjegyenlőség napjával.
Mivel nem iktattak be időben, vagyis amikor szökőévnek kellett lenni plusz napokat, a Kr.u. 7. századra az évszakokhoz rendelt ünnepeket rossz időben, 4 hónap eltolódással ünnepelték. Az utolsó szászánida király, III. Jazdagird előkészített egy újabb reformot, de az arabok hódítása ennek gátat vetett.
A Szászánidák uralkodása után nem adták hozzá szökőhónapot a 120. év után és attól az időtől kezdődően az ősi zoroasztriánus naptárban nem volt szökőév.
A fászli (szezonális vagy évszakhoz kötődő) naptár négyévente egy nap beiktatásával követi az évszakoknak megfelelő változásokat, a Gregorián naptárhoz hasonlóan. Eszerint Nouruz napja általában március 21.-re esik (vagy március 20.). Ez a naptár az Iránban jelenleg használt nemzeti naptárat követi.
Érdekes összehasonlítani a zoroasztriánusok naptárát az indiai párszik naptárával. A párszik naptárának alapját szintén a szoláris év képezi. Az év 30 napjával 12 hónapra osztódik. A hónapoknak és a napoknak - ugyanúgy, mint az iráni zoroaszteriánusoknál - vannak pártfogói, védnökei, ezek a lelkek (szellemek) és istenek. A napok és hónapok elnevezése megegyezik a védnökök neveivel.
2.ábra A zoroaszter naptár hónapjai
A párszik és az iráni zoroasztriánusok naptára között lényeges különbség van. Az 1129-1131 évek között, a tavaszi napéjegyenlőség napján és Újév beköszöntével, a gudzsáráti párszik reformizálták a naptárt. 1006-ban a párszik a saját naptárukban hozzáadtak az utolsó, 12. hónaphoz egy pót hónapot, úgy mint Iránban. Attól az időtől kezdve azonban a párszik nem tűrtek el változtatásokat, bár a továbbiakban nem egyszer tettek kísérletet megváltoztatni a naptárukat, különösen a XVIII. század elején sok párszi, úgy a papok mint a világi emberek, szerették volna egymáshoz közelíteni a párszi naptárat a zoroasztrián naptárhoz. A párszi naptár tehát nem iktatott be szökőéveket, ezért az évszámok és a napok is eltérnek az iráni zoroaszter naptártól.
A párszi hagyomány eltérően fejlődött a konzervatívabb iráni közösség hagyományaitól, ezért liturgiája és naptára is eltérően fejlődött. A sahansahi naptár használata leginkább a párszi közösséget jellemzi Indiában. Ez az ősi naptárat követte eredetileg, de nem iktatták be az előírt egy hónapot minden 120. évben, ezért a Nouruz-t augusztusban ünneplik. 1745-ben papok egy csoportja adaptálta a régi iráni naptárat. Ezzel egy hónappal megelőzi az Indiában elterjedt sahansahi (tradícionális) naptárat. Ezt nevezik kvadimi (ősi) naptárnak.
Különösen érdekes az a körülmény, hogy az iráni zoroaszter papok a mai napig elégedetlenségüket fejezik ki a párszik naptári rendszerével szemben. Mivel a párszik nem veszik figyelembe a szökőévet, az ő idejük elmarad az „igazitól” (iráni zoroasztriánok rendszere) hat órával, amely különbség 120 év alatt már egy hónapot tesz ki.
A zoroasztrián vallásúak minden ünnepe egy-egy meghatározott évszakkal van kapcsolatban. Omar Khajjám, a nagy iráni költő és tudós a „Nouruz-name” traktájában nagyon festőien leírta a napév minden hónapjának különböző vonását. Így, az év első hónapja - farvardin, amely a Kos jegyébe tartozik, amikor a nap ebben a csillagjegyben tartózkodik, Omar Khajjám a növények növekedése kezdetének nevezi; ordibehest hónapot pedig a tavasz közepéhez sorolja, úgy gondolva, hogy az mulatságot, vidámságot és édeni boldogságot, áldást hoz. Hordád hónapban érik a búza, az árpa, beérnek a gyümölcsök és minden, ami az embereket táplálja. Tir hónap - a nyár első hónapja, amikor betakarítják a termést. Sáhrivár - a nyár utolsó hónapja, de maga a hónap a gyümölcs, a termés leszedési ideje és a betakarítás ideje. Mehr, Khajjám szerint, „az emberek közötti barátság hónapja, és mindazt, ami megérett és nekik jutott a gabonafélékből és gyümölcsökből, ők együtt fogyasztották” . Ez a hónap ugyanúgy nevesíti az ősz kezdetét, amikor a nap átmegy a Mérleg csillagképbe. Aban hónap - az esők ideje, amikor megérkezik a víz és az emberek locsolgatják a vetésüket. Azár pehlevi nyelven „tüzet” jelent. Ez egy hideg hónap, amikor az embereknek a tűz melegére van szükségük. A következő hónap – dej a tél első hónapja. Báhmán alig különbözik az előző hónaptól és ugyanolyan hideg is. Az év utolsó hónapjában - eszfánd kezdenek megjelenni a növények és a gyümölcsök.
A zoroaszter vallás minden hívőjének előírta „a hét ünnep éves megünneplését, Ahuramazda tiszteletére és hatot - az amesa szpentákénak szentelve” . A zoroasztriánus hagyománynak megfelelően, ezeket az ünnepeket Zoroaszter próféta alapította.
Az Akhaimenidák uralkodása idején alakult ki az a naptár, amelynek napjait és hónapjait isteni lényekről nevezték el, „valószínűleg I. Artaxerxész (Kr.e.465 – 425) uralkodása alatt” . Egyes hónapok nevei kisebb változtatásokkal a mai iráni naptárban is fellelhetőek.
A zoroasztriánus naptárban a hónapok napjainak nincs számozása: első, második, harmadik stb. A hónapok és napok elnevezése ebben a naptárban „teofórikus”, a zoroaszter panteon isteneinek neve szerint emelkedik. Minden hónaphoz és naphoz tartozik egy angyal, védelmező vagy istenség, akinek a tiszteletére az adott napot elnevezték.
Minden hónap első, nyolcadik, tizenötödik és huszonharmadik napját Ahuramazda tiszteletének szentelték.
Ha a nap elnevezése egybeesett a hónap elnevezésével, akkor az ilyen nap ünnepnapnak számított. A naptár különösen fontos szerepet játszott vallási szempontból, nem csak azért, mert rögzítette az isteni lények neveit, hanem ezért is, mivel ez alapján lehetett a napi imákat végrehajtani. Ezt a rendszer a fesztiválok idejét is egyértelművé tette. Például minden hónap tizenharmadik napját tir-nek nevezik, az év negyedik hónapját szintén úgy hívják, hogy tir. Tir hónapban tir napja ünnepnapnak számított és a Víz tiszteletének volt szentelve, meghatározott ceremóniával összekötve. Mivel minden hónapban akadt olyan nap, aminek az „elnevezése egybeesett a hónap elnevezésével, ezért összességében 12 ilyen ünnepnapot tartottak számon” .
A hónapok elnevezései:
1. Fravasi (aveszta Fravarti; minden létező lelkei)
2. Asa Vahista
3. Haurvatat
4. Tistria (Szírius csillag)
5. Ameretat
6. Khsatra Vairja
7. Mitra (megegyezés, világ és ég istene)
8. Apo (a Vizek istene)
9. Atar/Adar (Tűz)
10. Datus (Ahuramazda jelzője, a Teremtő)
11. Vohu-Manah (Jó Gondolat)
12. Szpenta Armaiti
A napok elnevezései:
1. Ahuramazda
2. Vohu Manah
3. Asa Vahista
4. Khsatra Vairja
5. Szpenta Armaiti
6. Haurvatat
7. Ameretat
8. Datus
9. Atar (tűz)
10. Apo(víz
11. Hvar Hsaita
12. Mah (Hold)
13. Tistria (Sziriusz)
14. Haus
15. Datus
16. Mitra
17. Szraosra
18. Rasnu (a Bíró)
19. Fravasi
20. Veretraghna
21. Raman
22. Vata (szél)
23. Datus
24. Daina
25. Asi Vanhuti
26. Arstat
27. Aszman
28. Zam
29. Mantra Szpenta
30. Anahra Raocsah
Nagy Sándor (Kr.e.356–323) idejében hellenisztikus hatásra egyes királyok uralkodásához kötötték az időszámítást (pl. Nagy Sándor előtt). Ez a zoroasztriánusok számára elfogadhatatlan volt, ugyanakkor ennek hatására kezdik megünnepelni Zoroaszter próféta születésnapját később. A Pártusok (Kr.e. 150 – Kr.u. 224) a hellenisztikus hagyományokat követték némi minor módosításokat hajtva csak végre a naptáron (neveket másképp írták).
A naptár következő megújítására a Szászánidák idején került sor,
I. Ardasír (Kr.e. 226–241), a Királyok királyának uralkodása idején, amikor a naptár 365 napos lett. Ugyanúgy megmaradt a 30 napos 12 hónapos év, de minden évben hozzáadtak öt Gáthát vagy gah-t (az avesztai himnuszokból). Az ünnepek ezért 6 napon át tartottak, áthidalva a két naptár közötti különbséget. A szökőévek beiktatását nem alkalmazták az új naptár bevezetésével.
A naptárreform hatására olyan fokú zűrzavar keletkezett, hogy a hívők nem tudták eldönteni, mikor is kell megtartani az ünnepeket, végül mindkét ünnepséget megtartották. Szükség volt egy újabb naptárreformra, amire I. Hormizd (Kr.u.272-273) uralkodása idején került sor, amikor az ünnepeket, hogy összeegyeztessék az eltolódást, hivatalosan 6 napon át tarthatták. Nouruz hatodik napja az idők során Zoroaszter születésnapjává módosult.
Ez a naptár a csillagászati évtől csak 6 órányival volt rövidebb, az új naptári év a csillagászati évhez képest minden negyedik évben kb. egy nappal eltolódott. 120 év alatt ez a különbség egy teljes 30 napos zoroaszter hónapot tett ki. A Szászánidák idején megpróbálták beiktatni ezt az egy hónapot szökőévek idején. Ugyanakkor ez összeférhetetlenséget szült a szezonális, vallási ünnepek között, amelyeket, az Aveszta írásainak megfelelően, az év szigorúan megállapított idejében kellett volna megtartani.
Az igazhívő zoroasztriánusokat különösen Nouruz ünneplésének a naptárral való összeegyeztetése zavarta, mert eredetileg az ünnepnek egybe kellett volna esnie a tavaszi napéjegyenlőség napjával.
Mivel nem iktattak be időben, vagyis amikor szökőévnek kellett lenni plusz napokat, a Kr.u. 7. századra az évszakokhoz rendelt ünnepeket rossz időben, 4 hónap eltolódással ünnepelték. Az utolsó szászánida király, III. Jazdagird előkészített egy újabb reformot, de az arabok hódítása ennek gátat vetett.
A Szászánidák uralkodása után nem adták hozzá szökőhónapot a 120. év után és attól az időtől kezdődően az ősi zoroasztriánus naptárban nem volt szökőév.
A fászli (szezonális vagy évszakhoz kötődő) naptár négyévente egy nap beiktatásával követi az évszakoknak megfelelő változásokat, a Gregorián naptárhoz hasonlóan. Eszerint Nouruz napja általában március 21.-re esik (vagy március 20.). Ez a naptár az Iránban jelenleg használt nemzeti naptárat követi.
Érdekes összehasonlítani a zoroasztriánusok naptárát az indiai párszik naptárával. A párszik naptárának alapját szintén a szoláris év képezi. Az év 30 napjával 12 hónapra osztódik. A hónapoknak és a napoknak - ugyanúgy, mint az iráni zoroaszteriánusoknál - vannak pártfogói, védnökei, ezek a lelkek (szellemek) és istenek. A napok és hónapok elnevezése megegyezik a védnökök neveivel.
2.ábra A zoroaszter naptár hónapjai
A párszik és az iráni zoroasztriánusok naptára között lényeges különbség van. Az 1129-1131 évek között, a tavaszi napéjegyenlőség napján és Újév beköszöntével, a gudzsáráti párszik reformizálták a naptárt. 1006-ban a párszik a saját naptárukban hozzáadtak az utolsó, 12. hónaphoz egy pót hónapot, úgy mint Iránban. Attól az időtől kezdve azonban a párszik nem tűrtek el változtatásokat, bár a továbbiakban nem egyszer tettek kísérletet megváltoztatni a naptárukat, különösen a XVIII. század elején sok párszi, úgy a papok mint a világi emberek, szerették volna egymáshoz közelíteni a párszi naptárat a zoroasztrián naptárhoz. A párszi naptár tehát nem iktatott be szökőéveket, ezért az évszámok és a napok is eltérnek az iráni zoroaszter naptártól.
A párszi hagyomány eltérően fejlődött a konzervatívabb iráni közösség hagyományaitól, ezért liturgiája és naptára is eltérően fejlődött. A sahansahi naptár használata leginkább a párszi közösséget jellemzi Indiában. Ez az ősi naptárat követte eredetileg, de nem iktatták be az előírt egy hónapot minden 120. évben, ezért a Nouruz-t augusztusban ünneplik. 1745-ben papok egy csoportja adaptálta a régi iráni naptárat. Ezzel egy hónappal megelőzi az Indiában elterjedt sahansahi (tradícionális) naptárat. Ezt nevezik kvadimi (ősi) naptárnak.
Különösen érdekes az a körülmény, hogy az iráni zoroaszter papok a mai napig elégedetlenségüket fejezik ki a párszik naptári rendszerével szemben. Mivel a párszik nem veszik figyelembe a szökőévet, az ő idejük elmarad az „igazitól” (iráni zoroasztriánok rendszere) hat órával, amely különbség 120 év alatt már egy hónapot tesz ki.
A zoroasztrián vallásúak minden ünnepe egy-egy meghatározott évszakkal van kapcsolatban. Omar Khajjám, a nagy iráni költő és tudós a „Nouruz-name” traktájában nagyon festőien leírta a napév minden hónapjának különböző vonását. Így, az év első hónapja - farvardin, amely a Kos jegyébe tartozik, amikor a nap ebben a csillagjegyben tartózkodik, Omar Khajjám a növények növekedése kezdetének nevezi; ordibehest hónapot pedig a tavasz közepéhez sorolja, úgy gondolva, hogy az mulatságot, vidámságot és édeni boldogságot, áldást hoz. Hordád hónapban érik a búza, az árpa, beérnek a gyümölcsök és minden, ami az embereket táplálja. Tir hónap - a nyár első hónapja, amikor betakarítják a termést. Sáhrivár - a nyár utolsó hónapja, de maga a hónap a gyümölcs, a termés leszedési ideje és a betakarítás ideje. Mehr, Khajjám szerint, „az emberek közötti barátság hónapja, és mindazt, ami megérett és nekik jutott a gabonafélékből és gyümölcsökből, ők együtt fogyasztották” . Ez a hónap ugyanúgy nevesíti az ősz kezdetét, amikor a nap átmegy a Mérleg csillagképbe. Aban hónap - az esők ideje, amikor megérkezik a víz és az emberek locsolgatják a vetésüket. Azár pehlevi nyelven „tüzet” jelent. Ez egy hideg hónap, amikor az embereknek a tűz melegére van szükségük. A következő hónap – dej a tél első hónapja. Báhmán alig különbözik az előző hónaptól és ugyanolyan hideg is. Az év utolsó hónapjában - eszfánd kezdenek megjelenni a növények és a gyümölcsök.
A zoroaszter vallás minden hívőjének előírta „a hét ünnep éves megünneplését, Ahuramazda tiszteletére és hatot - az amesa szpentákénak szentelve” . A zoroasztriánus hagyománynak megfelelően, ezeket az ünnepeket Zoroaszter próféta alapította.
Zoroasztrián vallásúak ma a nagyvilágban
A zoroasztriánusok viszonylag kis közösséget alkotnak a többi, írásos hagyománnyal is rendelkező nagy valláshoz viszonyítva. A zoroasztrián vallás körülbelül a Kr. e. 6 század előtt alakult ki az ősi Irán területén, ahol leszármazottaik kis csoportja még ma is él. „Azokat a zoroasztriánusokat, akik Perzsiában életben maradtak, gabarok-nak nevezik a muzulmánok (ez valószínűleg az arab kaffir szóra utal, jelentése hitetlen)” . A gabarok kisebbsége a mai Iránban Jázd és Kerman, Szom’e városában és a körülöttük elhelyezkedő falvakba, illetve a fővárosban, Teherán környékén él , számuk körülbelül néhány tízezerre tehető. Ők ma is külön élnek a muzulmánoktól, többnyire mezőgazdasággal vagy kereskedéssel foglalkoznak és vallási szokásaik az indiai párszikéhoz hasonlóak. „Reza sah uralkodásának kezdetétől (1921-41) az iráni zoroasztriánusok szélesebb vallási toleranciát élvezhettek évtizedeken át, egészen az iszlám forradalomig (1978-79)” . A forradalom után a kisebbségek csak másodlagos szerephez jutottak és több zoroasztrián család emigrált külföldre, leginkább Kanadába, USA-ba és Angliába.
A párszik a Kr.u. 7. században menekültek el Iránból, amikor az arabok győzelme után az iszlám államvallássá lett Perzsiában. A nem muzulmán vallásúakat megsarcolták, bizonyos tiltások vonatkoztak rájuk és néhol üldözték is őket. Így a zoroasztriánusok lassan kezdtek átszivárogni Indiába, majd végül a Perzsa-öbölben és Bombay környékén telepedtek le. A 8. században már tömegesen települtek át Indiába, ahol a mai napig megőrizték zárt közösségüket és hagyományaikat. Az Indiába érkező zoroaszteriánusokat pársziknak nevezték, utalva származásukra.
Összesen körülbelül 125000-150000 zoroasztrián vallású él szerte a világban diaszpórában. Különböző forrásokban más számokkal találkoztam, de egy frissebb tanulmány szerint Iránban kb. 50000 fő élhet. A párszik száma Indiában körülbelül 70 000 fő , de élnek még zoroasztriánusok kis közösségekben, elszórtan Afganisztánban, India más részein, Kelet-Afrikában, Európában (kb. 6000 fő), Ausztráliában és Új-Zélandon (kb. 3500 fő), az Egyesült Államokban és Kanadában (kb. 17 000 fő), a Perzsa-öbölben (kb. 2200 fő), Pakisztánban (kb. 2200 fő) is . Általánosságban elmondható, hogy a pársziknak nagyszerű érzékük van a kereskedéshez és többségük tanult ember. A párszi férfiak és nők emancipáltak és nyugatiasak, jól beilleszkednek környezetükbe. Az idősebb párszik ma is tradicionális ruházatban járnak, de a legtöbbjük indiai vagy európai ruhát visel.
Amikor tehát a zoroaszter vallásúakról beszélünk, általánosságban a zoroasztrianizmus tanait követőkre gondolunk, a párszi közösséget is beleértve. A párszi megjelölés pedig kizárólag az Indiában (leginkább Gudzsarát környékén) letelepedett zoroasztriánusok közösségét jelenti.
Noha az indiai párszik és iráni zoroasztriánusok egy hagyományt követnek, az elszeparálódás után kialakult szertartások némelyike eltérően fejlődött, így egyes szokásaik némileg eltérőek lehetnek. Ez abból is adódhat, hogy miután a párszik hullámokban elhagyták Perzsiát, évszázadokon át nem tartották a kapcsolatot az iráni zoroasztriánusokkal. Jó példa erre a párszi rítusokba kerülő hindu szertartásoknál alkalmazott elemek megjelenése (például az acsu micsu szertartás).
A párszik a Kr.u. 7. században menekültek el Iránból, amikor az arabok győzelme után az iszlám államvallássá lett Perzsiában. A nem muzulmán vallásúakat megsarcolták, bizonyos tiltások vonatkoztak rájuk és néhol üldözték is őket. Így a zoroasztriánusok lassan kezdtek átszivárogni Indiába, majd végül a Perzsa-öbölben és Bombay környékén telepedtek le. A 8. században már tömegesen települtek át Indiába, ahol a mai napig megőrizték zárt közösségüket és hagyományaikat. Az Indiába érkező zoroaszteriánusokat pársziknak nevezték, utalva származásukra.
Összesen körülbelül 125000-150000 zoroasztrián vallású él szerte a világban diaszpórában. Különböző forrásokban más számokkal találkoztam, de egy frissebb tanulmány szerint Iránban kb. 50000 fő élhet. A párszik száma Indiában körülbelül 70 000 fő , de élnek még zoroasztriánusok kis közösségekben, elszórtan Afganisztánban, India más részein, Kelet-Afrikában, Európában (kb. 6000 fő), Ausztráliában és Új-Zélandon (kb. 3500 fő), az Egyesült Államokban és Kanadában (kb. 17 000 fő), a Perzsa-öbölben (kb. 2200 fő), Pakisztánban (kb. 2200 fő) is . Általánosságban elmondható, hogy a pársziknak nagyszerű érzékük van a kereskedéshez és többségük tanult ember. A párszi férfiak és nők emancipáltak és nyugatiasak, jól beilleszkednek környezetükbe. Az idősebb párszik ma is tradicionális ruházatban járnak, de a legtöbbjük indiai vagy európai ruhát visel.
Amikor tehát a zoroaszter vallásúakról beszélünk, általánosságban a zoroasztrianizmus tanait követőkre gondolunk, a párszi közösséget is beleértve. A párszi megjelölés pedig kizárólag az Indiában (leginkább Gudzsarát környékén) letelepedett zoroasztriánusok közösségét jelenti.
Noha az indiai párszik és iráni zoroasztriánusok egy hagyományt követnek, az elszeparálódás után kialakult szertartások némelyike eltérően fejlődött, így egyes szokásaik némileg eltérőek lehetnek. Ez abból is adódhat, hogy miután a párszik hullámokban elhagyták Perzsiát, évszázadokon át nem tartották a kapcsolatot az iráni zoroasztriánusokkal. Jó példa erre a párszi rítusokba kerülő hindu szertartásoknál alkalmazott elemek megjelenése (például az acsu micsu szertartás).
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)